Boston hatalmas volt és lenyűgöző. Némi bámészkodás után megkérdeztem egy asszonyt, hogy hogyan jutok el abba a városnegyedbe, ahol George lakik. Alig háromnegyed óra múlva ott álltam egy patinás épület előtt és a kapucsengőre kiírt neveket böngésztem.

A hatlakásos társasház negyedik lakása volt az övé. Becsöngettem. Míg vártam, hogy George jelentkezzen, átfutott az agyamon, hogy mit csinálok akkor, ha nincs itthon. Akár el is utazhatott, vagy dolgozni ment. 
Szerencsém volt. A kaputelefon recsegni kezdett, majd a nagybátyám hangját hallottam. 
- Igen? 
- Anne vagyok - mondtam. 
- Ki? 
- Anne! - kiáltottam. 
- Jesszus - csend következett, majd újra megszólalt - hogy kerülsz te ide? 
- Engedj be és elmondom - feleltem. 
- Egyedül vagy? - gyanakvó volt a hangja. 
- Egyedül - mondtam neki, mire egy újabb kis szünet után berregett a kapu és végre bemehettem. 
George bácsi először rám meredt, aztán a kezemben tartott kis hátizsákomra. 
- Anyád tud róla, hogy ide jöttél? - kérdezte, miközben kitárta az ajtót, hogy beléphessek rajta. 
- Senki, csak Regina.
- Regina?
- A barátnőm - biccentettem - de ne aggódj, tartja a száját. 
- Honnan tudtad, hol lakok? - nyugtalannak tűnt, de azért beljebb invitált. 
- A telefonkönyvből - vontam meg a vállam, hiszen ez egyértelmű, minden épeszű ember így csinálná.
Körülnéztem a lakásában. Egyedi volt a berendezés, egy csomó repülőgép-modell lógott mindenhonnan, a polcokon is azok sorakoztak, a falat különböző típusú gépek képei díszítették. A leglenyűgözőbb egy hatalmas, Boeing 747-esről készült poszter volt. 
- Ez csuda klassz! - kiáltottam. 
George ott állt mellettem és szemmel láthatóan szórakoztatta a reakcióm.
- Ez volt az én gépem - mutatott a nagy képre - pilóta voltam. 
Felnéztem rá. 
- Hát ez eszméletlen - vigyorogtam. 
- Öhm… nem készültem vendég fogadására - zavartnak tűnt - de egy omlettet össze tudok dobni neked, ha éhes vagy. 
- Köszönöm, az jól esne - bólogattam. Iszonyú éhes voltam, a Joantól kapott zsebpénzemből épphogy futotta az útiköltségre, ennivalóra már nem maradt. 
- Miközben elkészítem az ebédünket, gyere velem és mesélj, miért jöttél - kérte.
Követtem a tágas konyhába, ami a legmodernebb felszereléssel volt ellátva. Minden csillogott-villogott. Leültem a pulthoz és figyeltem, ahogy a hűtőben kotorászik. 
- Valamit titkolnak előlem otthon. Szeretném, ha segítenél.
Egy tucat tojással a kezében felém fordult. 
- Minden olyan homályos, olyan zavaros körülöttem - folytattam -, például az is, hogy egészen addig, míg meg nem láttalak a temetőben, lövésem sem volt a létezésedről. 
George elkezdte a tojásokat feltörni egy nagy tálba, és nem felelt, így tovább beszéltem. 
- Nekem teljesen normális pasasnak tűnsz - mondtam és széttártam a karjaim. 
Elnevette magát, de aztán elkomorodott. 
- Hosszú és fájdalmas történet ez, Anne. Nem hiszem, hogy jót teszek vele, ha elmondom neked. 
- Nagyon rossz a bizonytalanság - sóhajtottam. 
- Ne nézz így rám - mondta elkínzottan és dühödten keverni kezdte a tojásokat, mintha haragudna rájuk - nem akarok bajt a fejemre. 
- Mi történhet? Hiszen nem is beszéltek egymással - érveltem - lehet ennél rosszabb? 
Rám nézett. 
- Nem emiatt aggódom - mondta végül és alágyújtott egy fémesen csillogó serpenyőnek. 
- Akkor mi miatt? 
- Miattad. Hogy teljesen felkavarodna az életed - már-már szeretetteljes volt a pillantása. 
- Jó, akkor ezt ne mondd el - elhatároztam, hogy taktikát váltok. 
Meglepetten fordult el a hűtőtől, ahonnan bacon szeleteket vett elő. 
- Inkább azt mondd el, miért volt Joan tizenéves korában kórházban? 
Leejtette az ételt a kezéből. 
- Kórházban? - ismételte meg és leguggolt, hogy felvegye a földről. Előrehajolva láttam, hogy remeg a keze. 
Felegyenesedett. Most inkább tűnt dühösnek, mint zavartnak. 
- Istenem, mibe keveredtem - motyogta és a plafonra nézett. 
Vártam, hogy beszéljen. Egy percig a szalonnákkal foglalatoskodott, majd a serpenyőbe dobta a szeleteket. Halk sercegés és mennyei illatok töltötték be a konyhát. 
- Adj egy kis időt, oké? - nézett fel végül a műveletből. 
Bólintottam. Végül is tudok várni. Az arcát figyeltem, miközben az étel körül tevékenykedett. Egyre több, anyámmal közös vonást fedeztem fel rajta, és kicsit Joanra is emlékeztetett. 
Csendben ettünk a kis asztalnál a nappaliban, majd mikor végeztünk, egy sört vett ki a hűtőből magának, nekem pedig egy kólát. Intett, hogy üljek le a fotelba, ő maga pedig a kanapén helyezkedett el.  
- Azt hiszem, elég okos kislány vagy ahhoz, hogy már rájöttél, tudok mindent - kezdte. Halkan beszélt, fülelnem kellett. 
Bólintottam, ő pedig folytatta. 
- Régen, még a születésed előtt nagyon jó kapcsolatban voltam Maryvel. Imádtam Joant is. Rengeteget jártam hozzájuk, míg Jonathan meg nem halt. 
Tudtam, kiről beszél. Joan apjáról. 
- Aztán Mary megismerte Dont. 
- Aki az én apám - szúrtam közbe. George arca megváltozott. Mintha harag ült volna ki rá. 
- Igen - szűrte a fogai között - vele. Soha nem bírtam a fickót. Egy igazi, aljas rohadék volt. 
Nem lepett meg, amit mondott, bár meghökkentem a fellobbanásán. 
- Egy este - folytatta, miután belekortyolt a sörébe - Joan sírva hívott fel engem. 
- Bántotta őt az apám? - kérdeztem. Nem csodálkoztam volna rajta. Don nagyon agresszív ember volt. 
George lehajtotta a fejét. 
- Sokkal rosszabb - mondta végül. Nem nagyon értettem. Számomra nem létezett szörnyűbb dolog annál, minthogy megvernek. 
Felpillantott az arcomra. Láthatta rajtam, hogy gőzöm sincs, mit akar mondani. 
- Anne, Joan nem a nővéred. Ő az anyád.