- Mrs. Pullmann! - kiáltotta döbbenten. 
Az asszony halk, morgó hangot hallatott, miközben az ajkát felhúzva rávicsorított. Olyan abszurd volt a látványa, hogy Luisnak egy pillanatra megfordult a fejében: a nő csak szórakozik vele. De aztán mikor a morgás felerősödött, kétségtelenné vált számára, hogy nem, Edwina Pullmann nem tréfál. 
- Asszonyom, kérem, nyugodjon meg - próbálkozott legendásan megnyugtató baritonjával hatni rá, de ezúttal sikertelenül, mert kissé megremegett a hangja. 

Az arca irányába nyúlt, ahogy a hamis kutyákkal szokás. Az érintés talán kizökkenti a páciensét ebből a furcsa állapotból. Mrs. Pullmann állkapcsa azonban nagyot csattanva utánakapott; Luis ijedten elrántva a kezét hátrahőkölt, majd megfeledkezve a mögötte álló forgószéken keresztülbukfencezve egy nagy puffanással elterült az íróasztala előtt. Még szinte fel sem fogta, mi történt, Mrs. Pullmann egy hörgő hang kíséretében rávetette magát a pamlagról és fogait az orvos bal vállába mélyesztette. Luis felordított a fájdalomtól és ösztönösen eltaszította magától. A nő nekicsapódott a pamlag oldalának és vinnyogva rándult össze, a férfi pedig lüktető vállára szorította a kezét. Szinte sokkot kapott. Az asszony kiharapott belőle egy darabot. Ott hevert egy húsdarab, vállának egy része a frissen feltakarított parkettán, és döbbenten látta, hogy Mrs. Pullmann máris körbeszimatolja azt, majd a szájába veszi és jóízűen elfogyasztja. Ezalatt végig Luison tartotta a szemeit - eszelős tekintete volt, mint egy veszett állatnak - miközben csámcsogó hangot hallatott. Vérrel kevert nyál csorgott le az állán és a padlóra cseppent. Az orvos gyomra felfordult, de mindent elkövetett, hogy ne arra koncentráljon, hogy az ő testének egy darabját épp ebben a pillanatban ette meg egy másik emberi lény, hanem arra, hogy minél gyorsabban eltűnjön innen. 
Végre megmozdult és lassan felegyenesedett, közben végig Mrs. Pullmannt figyelte, aki már a száját nyalogatva gyanakodva méricskélte Luist. Amikor a férfi az ajtó irányába kezdett oldalazni, a nő figyelmeztetően felmordult. 
- Nem fogok tőled megijedni! - sziszegte Luis és még egyet lépett.
Érezte, hogy a vérveszteségtől szédülni kezd, enyhe hányinger környékezte - a vércukorszintje is jócskán leeshetett - de összeszorított fogakkal próbálta összeszedni magát, miközben azon imádkozott, nehogy elájuljon. Ki fog innen jutni. Muszáj sikerülnie. 
Az asszony hangosan vakkantott egyet. Az orvos összerezzent, de erről valami az eszébe jutott. A kabátja zsebében maradt egy maréknyi kutyakeksz a tegnapi túrázás után. Őrült ötlete támadt. 
De ez az egész helyzet őrült volt. Meg kell próbálnia. Egy lépés választotta el a fogastól, amelyen a kabátja lógott. Edwina Pullmann egyre erősödő morgása tettekre sarkallta; odaugrott a ruhadarabhoz. A nő azonnal újra támadott a váratlan mozdulat hatására. Luis csillagokat látott a fájdalomtól, ahogy az asszony állkapcsa összezáródott a vádliján, majd reflexből a másik lábával erősen hátrarúgott. Nem találta el a támadóját, sőt, kabátjával a kezében újra elveszítette az egyensúlyát és a földre esett. Mrs. Pullmann eszeveszetten tépte-marcangolta Luis lábát, aki ordítva próbálta lerúgni magáról az asszonyt. Aztán végül ököllel a fejére mért egy ütést. Ez hatott. A nő szűkölve oldalgott arrébb, és a férfi reszkető kezekkel végre előkotorta a kabátja zsebéből a kutyájának tartogatott jutalomfalatkákat. Mrs. Pullmann felé hajított egyet, aki ettől abbahagyta a vinnyogást és heves szimatolással vetette magát a csemegére. 
Luis odavetett még kettőt és kilépett az ajtón. Megkönnyebbülten csukta be maga után, majd nekitámasztotta a hátát és mélyeket lélegzett. Tizenhét éves pályafutása alatt egyszer sem történt még csak hasonló sem vele. Minden porcikájában reszketett, testét verejték borította. Érezte a saját félelmének bűzét, a válla és a vádlija pokolian fájt. 
Elővette a mobilját és felhívta a 911-et, majd az ajtóhoz nyomta a fülét és hallgatózott. A rendelőből semmi sem hallatszott. Luisnak esze ágában sem volt visszamenni. Majd a folyosón megvárja a rendőröket. 
Ahogy ott állt, lenézett a kezére. Még mindig benne volt egy jutalomfalat, azt forgatta szórakozottan. Barna volt, mint egy csokis keksz, "Snoof" felirat volt belenyomva. Elmélázva nézegette, majd lassan az orrához emelte és megszagolta. Újra rátört az éhség. Ellenállhatatlan vágy fogta el a keksz iránt, úgy érezte, ha nem kóstolja meg, belepusztul. Ropogott a fogai alatt, és ahogy a darabkák feloldódtak a nyálában, különlegesen finom ízt érzett. Mohón nyúlt a kabátja zsebébe, hátha talál még egy pár darabot. Szerencséje volt. Egymás után falta be őket, majd zajt hallott a folyosó végéről és veszélyt szimatolt. Idegenek! Idegenek közelednek! Négykézlábra ereszkedett és hangosan csaholva nekiiramodott, hogy megvédje a területét. 

- Bassza meg! - Peter Jameson felügyelő lihegve hajolt a nagydarab férfi teste fölé - Ez meg mi a szar volt? 
- Én nem tudom - társa, Greg remegve, tágra nyílt szemekkel bámult rá vissza - meg… meghalt? 
- Úgy tűnik - felelte Jameson. 
- Úgy viselkedett, mint egy megvadult kutya - Greg hitetlenkedve csóválta meg a fejét - Ezt senki sem fogja elhinni nekünk. 
- Hallgasd csak! - fülelt Jameson - Valaki dörömböl! 
- Onnan jön a hang! 
A Dr. Fitzpatrick feliratú ajtóhoz siettek. 
- Nyissa ki valaki! - kiabálta egy vékony, kétségbeesett női hang. 
A két férfi összenézett. 
Itt a rendőrség, hölgyem! Álljon el az ajtóból! - kiáltotta Greg és várt egy pár másodpercet, majd berúgta az ajtót. 
Egy vékony testalkatú, riadt tekintetű kis nőt találtak odabent. 
- Hála Istennek, hogy jöttek! Annyira megijedtem! Ez a doktor nagyon fura ember! - rebegte hálásan. 
- Jöjjön, asszonyom - Peter megnyugtatóan a vállára tette a kezét - még jó, hogy nem bántotta magát… 
- Hát ez meg mi? - Greg valamit észrevett a szőnyegen. Felvette és nézegette - Valami kekszféle. Egész finomnak tűnik…