Hank Rivernek bőven volt ideje elmélkedni a Camarója volánja mögött. Elnézett arra, amerre a Mississippi úgy kanyarodott St. Rose felé, mint egy nagy, ezüstös kígyó. Háta mögött alig látszódott New Sarpy; olyan volt, mint ami teljesen kihalt. Hank megborzongott.

A bozótból a kis faház verandájára látott. Négyen ültek ott; két nő és két férfi alakja rajzolódott ki a fáklyák fényében, amiket korábban az alacsonyabb, molett nő gyújtott meg. Tudta, hogy Tanjának hívják, és a Bert nevű, kopasz fickó felesége.

Hiszen ez az ember megmentette az életét! Elszégyellte magát az előbbi gondolatai miatt. Inkább hálásnak kell lennie és minimum valami ételt tenni elé. Ha a férfi nem jár arra, akkor ő már nem élne. Elhatározta, hogy köszönetet mond neki. 

Sophie negyedik napja élvezte az egyedüllét minden örömét az elhagyatott partszakaszon. Mostmár nem bánta, hogy elfogadta a kolléganője felajánlását, ami az öbölhöz tartozó kis házikó használatára vonatkozott.  Rengeteget dolgozott az utóbbi időben, idejét sem tudta már, mikor kapcsolódott ki…

Megfordult velem a szoba. Eltátottam a számat és úgy bámultam rá, mint akinek elment az esze.  - Már régen el kellett volna mondaniuk neked - pillantása elkínzott volt - nem értem, hogyan titkolhatták el előled ennyi ideig.

Boston hatalmas volt és lenyűgöző. Némi bámészkodás után megkérdeztem egy asszonyt, hogy hogyan jutok el abba a városnegyedbe, ahol George lakik. Alig háromnegyed óra múlva ott álltam egy patinás épület előtt és a kapucsengőre kiírt neveket böngésztem.

Egyszerűen nem ment ki a fejemből. Ki lehetett az? Miért bámult úgy rám? Csak másnap délután mertem előhozakodni vele, mikor anyámat - nem tudom milyen okokból kifolyólag - jókedvében találtam otthon. Legnagyobb meglepetésemre valamit főzni próbált, miközben Joan a nappaliban egy elszakadt blúzt…

- Mi az, hogy csak ennyi? - üvöltötte anyám.  - Nekem is szükségem van pénzre - Joan hangja fáradtan csengett.  - Neked? - maró gúny csöpögött Anyám szavaiból - Mi a jó büdös francnak neked annyi? 

- Anyu - szóltam hozzá.  - Te miért nem alszol még? - kérdezte, de a szemét nem vette le a képernyőről. - Milyen iskolába akart íratni engem Joan? - Mi? - végre rám pillantott - te meg miről beszélsz?  - Joan egy másik iskolát akar nekem, igaz? - makacsul álltam előtte, választ követelve. 

A kórházi szobában álltunk Joannal, a nővéremmel. Szinte fojtogatott a levegő; áporodott, a betegekre oly jellemző szag vett körbe minket. Szegény nagymama haldoklott, tudtuk ezt mindketten, de Joanon látszott, hogy reménykedik.