A bozótból a kis faház verandájára látott. Négyen ültek ott; két nő és két férfi alakja rajzolódott ki a fáklyák fényében, amiket korábban az alacsonyabb, molett nő gyújtott meg. Tudta, hogy Tanjának hívják, és a Bert nevű, kopasz fickó felesége.

Ez a Tanja többnyire hangosan vihogott, éles hangon, ami valamiféle vízimadár vijjogására emlékeztette Chuckot. Valahányszor felnevetett a nő, érezte, hogy feláll a szőr a hátán és nagyon nehezen tudta türtőztetni magát, hogy ne ugorjon oda és ne szorítsa addig a torkát, míg kiszáll belőle az élet és már csak üveges szemekkel mered a világba.
Chuck figyelmét most a nő férje - Bert - kötötte le, aki felállt az asztalnál és pohárköszöntőt mondott. Figyelte a fickót; miközben beszélt, a tokája rezgett, nevetés (inkább röhögés volt az, gusztustalan röhögés) közben pedig horkantott, ez pedig Don nagybácsikáját juttatta eszébe. Chuck csak néhányszor látta gyerekkorában Don bácsit, aki mindig hosentragert viselt és az ő kárára poénkodott a családi vacsorákon (a Jóisten se tudja, hogy ki szerette volna, ha ott van, mindenki utálta Don bácsit de azért meghívták) és taknyos kis nokedlinek hívta. Ó, mennyire gyűlölte ezért, mai napig érezte azt a megalázottságot és maga előtt látta, ahogy röfögve mondja: - taknyos kis nokedli vagy, Chucky. Aztán, mikor meghalt, Chuck megkönnyebbült. A vén, izzadságszagú Don végre nem fogja piszkálni többé. Ennek az örömének hangot is adott, de az anyja mogorván nézett rá, apja pedig levette a nadrágövét és nagyon elverte az akkor hétéves Chuckot. 
Megrázkódott a rossz emléktől és újra a verandán ülő társaságot figyelte. A másik pasas - akit a többiek csak Pé-nek hívtak, (Paul lehet, gondolta Chuck, ha ilyen béna nevem lenne, én is csak a P-t használnám belőle) hátravetette a fejét, úgy kacagott. Nem hallatszott el a bozótosig, hogy mi az, ami ennyire vicces; szerencsére Chuckot nem is érdekelte. Nézte, ahogy elővillannak a hibátlan fogai és bugyborékolva előtör belőle a nevetés. A fickó már-már undorítóan tökéletes volt, tipikus példánya annak a férfinak, akinek a háta mögött összesúgnak az asszonyok, hogy "nézd, micsoda jó parti", vagy "nem rúgnám ki az ágyamból", közben zavartan vihorásznak és a hajukat babrálják. Pé azt a fajta fazont testesítette meg Chuck szemében, aki mindig is lenni akart, de nem lehetett, mert vele csúnyán kibabrált a természet, ezért aztán utálta az összes ilyen alakot, önelégültnek és felszínesnek látta mindet, olyannak, akiért nem kár, ha elüti egy teherautó. 
És ez az irritáló fickó volt annak a nőnek a férje, akiért Chuck régen (még mielőtt azok a rohadt zsaruk bekaszlizták nemi erőszak kísérletéért és gyilkosságért) a fél karját odaadta volna. Most pedig csak bámulta Rosie-t, aki ott ült ezzel a díszes társasággal és itta velük a méregdrága borokat, rég elfelejtve őt. 
Holott Chuck annak idején miatta került a sittre, ő volt az oka annak, hogy kinyírta azt a rohadt Peter Morsecet. Egy pillanatra ismét elrévedt a múlt ködös emlékei közt és felidézte, hogyan udvarolt Rosie-nak mikor Morsec beleköpött a levesébe. Pedig már olyan jól alakultak a dolgok kettejük között, szépen haladt afelé, hogy a lányt az ágyába csalogassa. Az a rohadék a beteljesülés küszöbén lepte meg őket, ezt pedig Chuck nem tűrhette. Egy mozdulattal roppantotta el a tetű nyakcsigolyáit, az a hálátlan ribanc pedig nem hogy mellé állt volna, kihívta a zsarukat. 
Most, ennyi év után már nem haragudott igazán Rosie-ra. Mondjuk kissé neheztelt, amiért hozzáment ehhez a bájgúnárhoz, ahelyett, hogy megvárta volna őt, míg szabadul, de hát ilyenek a nők, türelmetlenek. 
Biztos volt benne, hogy örülni fog neki, ha meglátja őt, el is fog válni azonnal. Főleg, hogy ha megmutatja neki az ajándékot, amit tíz éve dugott el a rejtekhelyén, mielőtt lefülelték volna a rendőrök. Megtapogatta a belső zsebében lapuló aranyláncot. A nő nyakából tépte ki véletlenül dulakodás közben, mikor el akarta venni tőle, ami jogosan járt neki azok után, hogy hónapokig ment utána és küldözgette a rózsákat a lakására. 
Chuck figyelte, ahogy a nő felállt és ringó csípővel bement a házba. Éles szemével azonnal kiszúrta, hogy pár kilót felszedett az évek alatt, de ez még jól is állt neki, ugyanolyan észvesztően dögös volt, mint amikor utoljára látta. Rosie mellé igazi férfi való, és ő az. 
A kis társaság lassan elcsendesedett, majd aludni tért. Tanja eloltotta a verandán a fáklyákat és a kis ház sötétségbe borult.  
Chuck még várt egy darabig; azelőtt nem volt az a türelmes fajta, de a dutyiban megtanulta, hogy a türelem kincset ér, meg aztán ott nem is tudott mást tenni az ember, mint hogy vár. Chuck pedig kivárta a megfelelő pillanatot a szökésre, és ez akkor jött el mikor át akarták szállítani a megyeszékhelyről egy kisebb, vidéki börtönbe. Tíz év kellett hozzá, hogy ez megtörténjen, de inkább várt tíz évet, minthogy életfogytig a sitten rohadjon. 
Ennek már egy hete, azóta bujdosott; talált a kisváros határában egy elhagyatott pajtát, ott rejtőzött el. De többre vágyott. Rosie-t akarta. Beteljesülést akart. 
Elérkezettnek látta az időt, kimászott a bokrok alatti búvóhelyéről és a ház felé indult. Egy puma gyorsaságával és puhaságával szökkent fel a verandára. (Hála a kóterben eltöltött éveknek, meg a sok feszültség-levezető edzésnek, fürgébbnek és erősebbnek érezte magát, mint valaha.) Előhúzta övéből a hosszú pengéjű kést, amivel akár meg is borotválkozhatott volna, olyan éles volt. Egy pillantást vetett a szertehagyott üres borosüvegekre; a mennyiségükből arra következtetett, hogy nagy eséllyel az egész társaság alaposan be van állva. Gyerekjáték lesz - gondolta és lenyomta a kilincset. Az ajtó hangtalanul és könnyen kinyílt, Chuck pedig belépett rajta. 
Egy ideig fülelt. A folyosó felől - amerre a hálószobákat sejtette - zajt hallott. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a fűrészelés-szerű hangot beazonosítsa; valaki eget rengetően horkolt. Chuck úgy tippelte, hogy a Don bácsi - hasonmásverseny győztesétől származik a zaj. Csendben elhaladt a szobája előtt, majd a következő ajtónál megtorpant. Valaki megnyitott egy csapot: tehát ez itt a fürdőszoba. Chuck egy pillanatig a csukott ajtóra meredt, majd résnyire nyitotta. Éles fénycsík hasított a folyosó sötétjébe, ő pedig támadásra emelte a kését és várt. Mikor semmi sem történt, belesett. Egy kis háromlábú széket látott a gőzben, rajta bordó blúz, fehér nadrág, a zuhanyfülke mellett női papucs. Megismerte a ruhadarabokat. Tanja volt odabent. 
Kis tétovázás után elvetette az ötletet, hogy meglesi a nőt. Szerette a teltebb idomokat is, meg aztán tíz év önmegtartóztatás után ki a fene válogat? Ám ez most komoly ügy volt, nem húzhatta az időt holmi leskelődéssel. Türtőztette magát és tovább lépett, az utolsó ajtóhoz. Hallgatózott. 
Semmilyen zaj nem szűrődött ki; a bent lévők valószínűleg az igazak álmát aludták. Lassan nyitott be, szinte milliméterről - milliméterre tolta be az ajtót maga előtt. Az ágyban két alakot világított meg az ablakon beszűrődő hold fénye. Halkan becsukta az ajtót, elfordította a kulcsot a zárban és néma csöndben a jobb oldalon fekvőhöz lopódzott. Onnan már látta - a párnán elterülő dús, barna hajkoronából - hogy a másik oldalon biztosan Rosie alszik. Felemelte a kést és lesújtott. Többször, vadul vágta bele a fickóba, akinek arra sem volt ideje, hogy megnyikkanjon. Rosie szerencsére nem ébredt fel, jól kiüthette magát. Elégedetten ment át az ágy másik felére. 
Ekkor egy halk, oda nem illő kattanást hallott, majd fény öntötte el a szobát. 
Chuck hunyorogva, értetlenül bámult a puska csövére, majd a fegyver másik végén álló férfira. Pé volt az. 
- Helló, Chuck, már vártunk - Rosie hangja törte meg a csendet és Chuck felkapta a fejét. 
Ott álltak körülötte. Tanja, Bert és Rosie, mind felfegyverkezve. 
- Dobd el a kést - mondta Pé mogorván és kissé feljebb emelte a vadászpuskája csövét. 
Chuck zavartan az ágyra pillantott, ahol korábban a félhomályban a két alakot látta. Most is ott feküdtek, de próbababák voltak csupán - olyanok, amilyeneket az anyjával látott, mikor a Sack's áruházban vásároltak - mozdulatlan, merev, műanyag arccal. A festett szemek szinte gúnyosan bámultak rá. A folyosóról a víz zubogása összemosódott a horkolás monoton hangjával, ami - most már nyilvánvalóvá vált számára - magnófelvételről ment. A körülötte állókra nézett. Mind színjózanok voltak; kizárt, hogy ezek odakint bort ittak, ez is az átverés része lehetett. Szépen megrendezett akció volt, várták őt. Elfogta a düh és lila köd borult az agyára. Sosem bírta elviselni a vereséget. Ahelyett, hogy eldobta volna a kést, felemelte és vadállati üvöltés kíséretében az előtte álló Pé-re támadt. 
Fegyver dördült. Chuck támadó mozdulata félbemaradt, ahogy a golyó a gyomrába fúródott. Lenézett. Egy pillanatig értetlen arccal meredt a zöld pulóverén terjedő, élénkvörös foltra. Nem érzett fájdalmat, valahogy nem fogta fel, hogy mi történt. Halhatatlan vagyok - gondolta és majdnem felkacagott, vagy talán fel is kacagott, de nem volt benne biztos. Rávigyorgott Rosie-ra, hitte, hogy a nő mindjárt odarohan hozzá, a karjaiba bújik, lehetetlen, hogy ne így történjen. Egy lépést tett előre, mikor még egy lövés dördült. 
A golyó ezúttal szájába fúródott, éles fájdalommal kitörve a fogait, majd áthatolt a szájpadlásán az agya felé. Chuck iszonyatos recsegést hallott odabentről a fejéből és a szájürege megtelt vérrel. Nyelnie kellett. Még érezte, hogy néhány fogszilánk végigkarcolja a perzselő fájdalomtól hasogató torkát, aztán előrebukott. Az utolsó, amit hallott, Don bácsi gúnyolódó hangja volt. Taknyos kis nokedli vagy, Chucky - mondta neki és röfögő hangon felröhögött.