A nyarakat a nagymamámnál, vidéken töltöttem, ahol minden reggel összeverődtünk pár helybéli sráccal és pecáztunk, üveggolyókkal játszottunk vagy csak csavarogtunk napestig. Szerettem ezeket a nyarakat; a szüleim elfoglalt emberek voltak, utazgattak a világban, engem pedig nagymamára bíztak, de nem bántam. Ohio-ban mindig rengeteg kalandban volt részem. 

Azon bizonyos nyáron épp tízéves voltam, amikor életem legmeredekebb története esett meg velem és a barátaimmal. Csapatba verődve, céltalanul csellengtünk, és az erdő túlsó felén valahogy egy hatalmas, régi házhoz keveredtünk. Korábban még sosem jártam erre.
Fölénk tornyosulva pöffeszkedett a fenyők között, mint valami öreg óriáskirály a trónján. Látszott, hogy sok évtizede nem lakja senki. Volt valami tekintélyt parancsoló a vörös téglákban, a kitört üvegű ablakokban. A bejáratot két oldalról robosztus kősárkányok védték. 
- Ez a Mannigan-ház - jelentette ki Toby ünnepélyesen, aki a mi kis bandánk vezére volt, de nem azért lett az, mert megválasztottunk, vagy ilyesmi, hanem mert egyszerűen így alakult. 
Percekig, néma egyetértésben bámultuk az épületet. Engem teljesen elvarázsolt a hely és felkeltette a kíváncsiságomat. Szerettem volna látni, milyen belül. 
- Bemegyünk? - kérdeztem a többiektől.
- Te megőrültél? - Chris megütközve nézett rám. 
Ő volt az egyetlen lány a társaságban, de én sokáig azt hittem, hogy fiú, mert mindig a bátyja kinőtt ruháit viselte és rövidre nyírt hajára baseball-sapkát nyomott. Évek óta jártam a nagymamához, minden nyáron találkoztunk, de csak idén tudtam meg, hogy az ő neve Christine, és nem Christopher vagy Christian. Még mindig nehezemre esett lányként gondolni rá. 
- Itt halt meg az öreg Mannigan - suttogta Toby testvére, aki szintén tízéves volt, pont egyidős velem - azt mondják, először felakasztotta a fiát, Gary-t… 
- Hallgass, Will - Toby ráförmedt az öccsére, ezzel beléfojtva a szót. Pedig engem nagyon is érdekelt, amit mondani akart. 
- Tényleg? - kérdeztem és nem tudtam levenni az épületről a szememet. Szeretem, ha egy háznak története van, és ez szörnyen izgalmasan hangzott. 
- Erről nem szoktunk beszélni, Tom - mondta Toby - gyertek, menjünk le a patakhoz inkább! 
Willre sandítottam, aki aki már nyitotta a száját, de aztán Tobyra pillantva gyorsan be is csukta. Nem mert megszólalni, nehogy a testvére elagyabugyálja. 
A többiek megfordultak, hogy elinduljanak visszafelé, de nekem földbe gyökerezett a lábam. Valami nagyon vonzott a házhoz. Chris meglökött. 
- Hé, gyere már! 
Rájuk néztem. 
- Mitől féltek?  
- Mi? Nem félünk! - szólalt meg most először Freddy és kihúzta magát.
Ő volt közülünk a legidősebb a tizennégy évével, de gyakran úgy viselkedett, mint egy óvodás. 
- Hát akkor, mi bajotok van? - kérdeztem tőlük. 
- Egyszerűen csak nem akarunk bemenni oda, Tom - Toby szeme alatt megrándult egy ideg. 
- De engem érdekel, mi van odabent - mutattam a ház felé. 
- Engem meg nem, és kész - mérgesnek tűnt - na, induljunk. 
- Márpedig én bemegyek - toppantottam konokul. 
Rám meredtek. Will a szája elé kapta a kezét. 
- Rendben, Tom - mondta Toby kis szünet után és vállat vont - menj csak. 
- Ne! - Chris a fejét rázta, aztán Tobyhoz fordult - nem engedhetjük be oda!
- Látod, milyen makacs, menjen csak!
- Nézzétek, ott jönnek Sutherlandék - Freddy az útra mutatott, ahol négy alak tűnt fel.
- Na, már csak ez hiányzott - nyögött fel Chris. 
Igyekeztünk elkerülni Adam Sutherland bandáját, mert ahol ők felbukkantak, borítékolható volt a balhé. 
Hallottam, hogy Will apró, nyüszítő hangot hallat, mikor körülvettek minket. Magasak és egy-két évvel idősebbek is voltak nálunk. 
- Hát ti meg mit csináltok itt? - kérdezte Adam Sutherland. 
Jóképű fiú volt, de ezt láthatóan tudta is magáról. Csak úgy sütött róla az önteltség. 
- Nem mindegy nektek? - Toby ellenségesen nézett farkasszemet vele. 
- Szerintem a háztól paráznak - vihogott egy alacsonyabb, fekete hajú srác, azt hiszem, Kirk volt a neve. 
- Ez nem igaz! Nem félünk! - kiáltottam és a barátaimra néztem. - Ugye, srácok? 
- Nem bizony - Chris mellém állt. 
Freddy és Toby zavartan összenéztek, Will bekapta a hüvelykujját. Mindig az ujját szopta, ha félt. 
- Ha nem paráztok - vigyorodott el Sutherland - akkor bizonyítsátok be! 
- Nem kell neked semmit sem bizonyítanunk! - felelte neki Toby - Most pedig elmegyünk innen. 
A Sutherland-banda szorosabbra vonta fenyegető gyűrűjét, és hirtelen szinte megfagyott körülöttünk a levegő. 
- Bizonyítsátok be, hogy nem vagytok pisisek -, mondta Adam újra és végignézett rajtunk - menjetek be a Mannigan-házba. 
- Rendben - felszegtem az állam, megmutatva, hogy nem félünk. Némileg rontott a képen, ahogy közben Will halkan felnyögött. 
- Nem - Toby kezei ökölbe szorultak - nem fogunk bemenni csak a te kedvedért, Sutherland. 
- Nocsak - Kirk gúnyosan röhögött és megbökte a vállamat - csak nem bátrabb nálad ez a kis taknyos, Toby MacMahon? 
- De bizony, teljesen be van tojva! - nevetett egy harmadik srác is, akit nem ismertem, de emlékeztem rá, hogy láttam már, feltűnő rókavörös haja volt és kellemetlen hangja. 
Toby mereven bámult rájuk. 
- Rendben - szólalt meg végül - bemegyünk.