Patrisha lenézett a kórházi ágyon fekvő alakra. Nem érzett semmit a gyűlöleten és a megvetésen kívül Julie Smith iránt. Azt gondolta, ha idejön, majd változik valami, de nem így történt. Mit hitt? Azt, hogy varázsütésre eltűnik az a sok fájdalom, amit ez az asszony okozott neki? Talán azt, hogy ha kiszolgáltatottan, legyengülve, a saját vizeletében fetrengve látja, majd másképp tud ránézni? A fenéket, önámítás volt az egész. 

Patrisha anyja maga volt a megtestesült gonosz.  A legkorábbi emléke, ami megmaradt vele kapcsolatban, az az volt, hogy az asszony esti mesét mondott neki. A szörnyeteg meséjét, aki Patrisha ágya alatt él és éjjel a kislány lábaiból készül lakmározni. Előtte volt Julie arca; eltorzult a gonoszságtól, ahogy beszélt, közben látszott rajta, hogy már-már kéjesen élvezi a kislányból áradó rettegést. Patrisha ezért már hat évesen alvászavarokkal küzdött és még bepisilt éjjelente, amiért megalázás és gusztustalan megjegyzések sora volt a jutalma. 
Apját soha nem ismerte, és azt gyanította, hogy Julie sem tudja, ki lehet az pontosan. A kislány már iskolás volt, mire rádöbbent, hogy nem egészen normális dolog, ahogyan ők élnek. Egészen addig meg volt róla győződve, hogy másoknál is egymásnak adják a kilincset a férfiak és az anyja szobájából éjjelente - és gyakran napközben is- kiszűrődő hangok teljesen természetesek. 
Egy alkalommal a kis barátnőjénél, Liznél aludt, és rácsodálkozott arra, hogy ők mind együtt vacsoráznak, közben kedélyesen beszélgetnek és viccelődnek. Otthon Patrisha általában egyedül evett. Este pedig, mikor lefeküdtek aludni, Liz anyukája mesét olvasott nekik. Varázslatos tündérmese volt egy színes mesekönyvből, nyoma sem volt benne az ágy alatt élő szörnynek. Aztán nemcsak Liz, hanem még ő is kapott jóéjt-puszit. Patrisha akkor ébredt rá első ízben, hogy ilyen lehet, amikor valakinek igazi családja van. 
Többet inkább nem aludt ott. Nem szerette volna újra azt az irigységgel átitatott szomorúságot érezni. Liz nem értette, miért nem megy hozzájuk. 
– Rosszul érezted magad nálunk? – kérdezte és hatalmas, kék szemeit rá függesztette. 
– Nem – felelte neki – én csak… egyszerűen nem szeretnék újra átmenni. Ez megpecsételte a barátságuk sorsát. Liz idővel szívesebben játszott másokkal, mint vele, Patrisha pedig egyre zárkózottabb lett, az iskolai szünetekben jobbára csak figyelte, ahogy a többiek felszabadultan fogócskáznak vagy hallgatta a csacsogásukat; ki hová ment síelni a családjával vagy milyen jó fej az apukája, hogy elvitte a legújabb mozifilmre. 
A valóság elől délutánonként a könyvtárba menekült, a könyveket bújta, és záráskor legtöbbször úgy ebrudalták ki. 
Egyszer fogalmazást kellett írni a családjáról, Patrisha pedig két oldalt teleírt egy elképzelt, boldog életről, mindezt olyan ügyesen, mintha az lenne a valóság, a tanító néni pedig felolvasta az osztály előtt és mindenki irigykedve hallgatta.
Megtanulta palástolni az érzéseit és rájött, hogy füllenteni jó dolog, mert így elnyerheti a társai figyelmét és szeretetét. Csodás történeteket talált ki, melyeket színes körítéssel adott elő az órák közti szünetekben. A végén már annyira beleélte magát a kitalált mesékbe, hogy kicsit maga is elhitte: azok megtörténtek vele. 
Patrisha a túlélés eszközeként használta a hazugságot, mégpedig olyan jól, hogy senki sem kérdőjelezte meg a történetei igazságtartalmát. 
Életének egyik fordulópontja tizenegy éves korában következett be. A lány addigra már sejtette, hogy Julie mivel keresi a pénzt, igaz, az anyja egyre kevésbé rejtette véka alá a dolgot. Patrisha általában a szobájában bujkált, egy fülhallgatóval a fején, melyből teljes hangerővel bömbölt a zene a külső zajok elnyomására, közben történeteket írt a füzetébe. 
Egy ilyen alkalommal véletlenül nyitva felejtette az ajtaját és ijedten kapta fel a fejét, mikor egy idegen férfi állt meg az ágya végénél, meztelenül. Az anyja éppen aktuális kuncsaftja volt, és bizonyára a fürdőből jövet észrevette a lányt. Patrisha először meglepetten pislogott fel rá, majd eltakarta a szemét. Még soha nem látott csupasz férfitestet, ijesztő és egyben kínos is volt az egész. 
– Mit csinálsz itt Robert? – hallotta Julie-t. 
A férfi felröhögött, a kislány pedig valamiért undorítónak találta a hangját. 
– Ez a lányod? 
– Aha. Trish, köszönj már, ne légy bunkó!
Patrisha kilesett az ujjai mögül. Látta, hogy mindketten ott állnak előtte. Az anyja csipkés fehérneműben, harisnyatartóban, kócos hajjal, és épp rágyújtott. A lány gyűlölte a cigarettafüstöt, ami az egész lakást belengte, de soha nem szólt, próbált inkább észrevétlen maradni. Akkor is igyekezett láthatatlanná válni, de úgy tűnt, nem igazán sikerül. 
– Elszórakoznék vele – mondta a férfi. Patrisha összerezzent, Julie pedig válaszul gúnyosan nevetett. 
– Nem viccelek – mondta az a Robert nevű fickó és kacsintott. A kislány émelyegni kezdett. 
– Még szűz – Julie az állával Patrisha felé bökött. Azok ketten úgy beszéltek róla, mintha valami tárgy lenne. 
– A szokott tarifa dupláját fizetem. 
A kislány rémülten pislogott az anyjára, de az csak elgondolkodva beleszippantott a cigijébe. 
– Négyszerese – bökte ki rekedt hangon, és a sűrű füstöt az orrlyukán keresztül engedte ki. A kislánynak egy tűzokádó sárkány jutott eszébe róla. 
– Háromszorosa – mondta a férfi, de Julie ingerülten felhorkantott. 
– Segítség kell hozzá – felelte szenvtelenül. – Négyszerese, előre fizetve vagy nincs üzlet, Robert.
Patrisha rémülten hallgatta a beszélgetést, és ugyan nem teljesen értette, miről van szó, de azt érezte hogy valami tisztességtelenség zajlik körülötte, melynek ő áll a középpontjában. A férfi a kislányt bámulta, tekintetével szinte lehámozta róla a cseresznyemintákkal díszített gyerekes pizsamát. 
– Áll az alku – biccentett végül és Patrisha sorsa megpecsételődött. 
Ami ezután következett, örökre beleégett a kislány lelkébe. Erőszakkal csupaszra vetkőztették, Julie lefogta őt, és minden sírás, tiltakozás ellenére engedte, hogy az a fickó undorító dolgokat tegyen vele. A végén a kislány már csak mozdulatlanul feküdt; minden ereje elhagyta, imádkozott, hogy minél előbb érjen véget a rémálom. Miután magára hagyták, szinte katatón állapotban hevert az ágyán és meg akart halni. Végül erőt vett magán és kitámolygott a fürdőszobába, ahol hányt egyet, majd sokáig állt a forró víz alatt, annak reményében, hogy le tudja mosni magáról a férfi mocskát és a megalázottságot, de hiába. Szinte égette a bőrét a szégyen és a fizikai fájdalomnál csak a lelke sajgott jobban. 
Julie később benézett hozzá és egy szem gyógyszert adott neki - Patrisha csak évekkel később jött rá, hogy esemény utáni tabletta volt - majd játékosan összekócolta a lány haját. 
– Ugye, nem is volt olyan rossz – vigyorgott rá. – A végére teljesen belejöttél. Lesz ez még jobb is!
Patrisha a legszívesebben leköpte volna, de ehelyett inkább a fal felé fordult és a fejére húzta a takarót. Julie nevetését hallotta, azután a nő kiment a szobából. 
Aznap éjjel a kis Patrisha Smith-ből akarata ellenére nagylány lett és a könnyektől átázott párnáján fekve megesküdött; soha többé nem fogja megengedni senkinek, hogy ilyen dolgot tegyen vele. 
Másnap az iskolában szótlan volt és sápadt. Már nem volt kedve történetekkel szórakoztatni a többieket, mint előtte. Mrs. Talbot, aki az irodalmat tanította, meg is kérdezte, hogy jól van-e. 
Akkor kellett volna azt mondania, hogy nem, egyáltalán nincs jól, és elmesélni neki; az anyja eladta őt jó pénzért, de annyira szégyellte a történteket, hogy nem mert megszólalni. 
Hát hogy nézett volna ki, ha a sok káprázatos mendemonda után, amit előadott, előrukkol egy ilyen rémmesével? Talán el sem hinnék, de Patrisha nem is hibáztatta őket. Rájött, hogy csakis saját magára számíthat. 
Aznap este megtette a szükséges óvintézkedéseket és aludni készült. 
Az agya milliószor levetítette előtte a jelenetet, és tudta, ha arra kerül a sor, hogy megtegye, hát nem fog tétovázni. 
Már éjfél is elmúlt, és Patrisha az hitte, hogy aznap éjjel nem fog semmi szörnyűség történni, amikor halkan kinyílt az ajtó. 
Valaki belépett és a kislány látta a félhomályban, hogy ugyanaz a fickó jött, aki tegnap. 
– Helló, madárkám – suttogta azon az undorító hangján, Patrisha pedig a párna alá dugta a kezét és várt. 
– Remélem nem haragszol a tegnapi miatt – duruzsolta a férfi és lassan becsusszant mellé az ágyba. 
– Nem haragszom – mondta mosolyogva Patrisha és lesújtott a konyhakéssel. 
Robert felordított. 
– Te kis rohadék! 
– Takarodj innen! – a kislány már az ágy mellett állt, a kést fenyegetően a férfi felé tartotta, szeme szikrát hányt. – Ha még egyszer hozzám nyúlsz, esküszöm megöllek! 
Az ágy véres volt, a férfi a vállát fogta. 
– Mi az Isten folyik itt? – Julie jelent meg az ajtóban, a szokásos lenge öltözékben. Elképedve meredt rájuk. – Te mi a szart csinálsz, Trish?! 
– Te… te átkozott kurva! – Patrisha magán kívül üvöltött. – Takarodjatok innen mind a szobámból! 
– Julie, ez a gyerek biztos nem normális! – Robert az ajtóhoz hátrált, a nő mellé. – Add vissza a pénzt, és már itt se vagyok! 
– Ne röhögtess már – mondta Julie – berezeltél egy kislánytól? – Rekedten felröhögött, majd a lányához fordult. – Trish, tedd le azt a rohadt kést!
– Eszem ágában sincs – felelte Patrisha és lassan megkerülve az ágyat, megindult feléjük. – Azt mondtam, tűnés innen!
Julie arcán a nem várt támadástól rémület tükröződött, Robert pedig a nőt magával rántva kiugrott a szobából és becsukta az ajtót. 
Patrisha fellélegzett és kulcsra zárta. 
Még aznap hajnalban összepakolta néhány holmiját egy kis hátizsákba, majd reggel iskola helyett a rendőrségre ment és ott mindent elmesélt. 
Egy kedves, idős nő beszélgetett vele, aki azt a döntést hozta, hogy nem kell többé visszamennie Julie-hoz. 
Patrisha gyermekotthonba került, és - noha korábban sok rosszat hallott az efféle helyekről - sokkal boldogabb volt, mint egész eddigi életében. Azt az iskolát ott kellett hagynia, ahová eddig járt, helyette az otthon saját intézményében tanult. Mindent összevetve nyugodt évek voltak, amiket ott töltött. Jól tanult, problémamentes, visszahúzódó kamasz volt. Kerülte azokat a társait, akik a bajt keresték. Szinte láthatatlanul beleolvadt a környezetébe, általában írt vagy olvasott. Aztán elérte azt a kort, hogy már nem maradhatott tovább az otthonban. Patrisha megkapta a holmiját és az ilyenkor szokásos összeget, hogy odakint elkezdhesse az életét, aztán kilépett a biztonságot adó falak közül a nagyvilágba. Nem esett kétségbe. Kész tervei voltak a jövőjét illetően. Első körben egy olcsó kis szobát bérelt, majd vásárolni indult. Jó érzékkel válogatott össze magának néhány szolid, csinos öltözéket, majd fodrászhoz is elment. Elégedetten nézegette új frizuráját a tükörben. 
Gyönyörű fiatal nővé érett. Úgy érezte, most kezdődik csak az igazi élete. 
Másnap kora reggel ébredt. Felhúzta az egyik, szürke kosztümöt, amit vásárolt, a hóna alá csapta a mappáját és elindult. 
Felkereste a város összes kiadóját és ott hagyott náluk egy-egy példányt az egyik könyve kéziratából. 
Tudta, hogy az írás nem fog azonnal pénzt hozni neki; az összeg, amit az államtól kapott, nem volt túl nagy, Patrisha ezért elhelyezkedett egy kávézóban, hogy a bérleti díját és a saját ellátását fedezni tudja. 
Hetek teltek el, mire egy nap fehér borítékban válasz érkezett. A lány remegő kézzel tépte fel. Az egyik kiadó igent mondott. Kiadják a könyvét! Boldogan táncolta körbe a szobát. 
Patrisha Smith harminc éves korára elismert írónak mondhatta magát, az elit negyedben élt egy saját házban. Mindent elért, amire vágyott. Sikeres volt és független. 
Egy évvel később megismerte Tedet, és - a gyermekkori traumák miatt kezdetben döcögősen induló - kapcsolatuk megerősödött, majd összeházasodtak. Boldogok voltak, és kicsit később megszületett Elisabeth is, a kislányuk. Patrisha múltja a feledés jótékony homályába veszett. Egy alkalommal beszélt róla Tednek; nem akarta, hogy a férfi úgy érezze, titkolózik előtte. 
Keserves, fájó és nehéz beszélgetés volt, hosszú percekig zokogott Ted vállán a feltépett, újra vérző sebek miatt, aztán megkönnyebbülve eltemette az egészet valahová a tudata legmélyére. 
Már azt hitte, hogy soha nem fog előkerülni a dolog, egészen a múlt hétig, mikor is egy orvos kereste meg Julie Smith egyetlen hozzátartozójaként a megyei kórházból. Tájékoztatta, hogy az anyja súlyos balesetet szenvedett. Patrisha először azt gondolta, nem, nincs az az isten, hogy ő még egyszer látni akarja az anyját, de aztán egész héten őrlődött miatta. 
– Menj, látogasd meg – mondta neki Ted, aki nem bírta tovább nézni Patrisha szenvedését. – Hidd el, jobban fogod érezni magad utána. 
Most pedig ott állt az ágy mellett, az alvó Julie-t nézte és nem érezte jobban magát. 
Az anyja sokkal idősebbnek nézett ki, mint ahány éves volt valójában. Az alkohol, a cigaretta és a drogok erőteljes nyomot hagytak rajta. Iszonyatosan sovány volt, a bőre aszott. Megborzongott. 
Otthon még szinte fojtogatták az emlékek, melyek rá-rátörtek, mióta az orvos felhívta őt, de most Patrisha úgy érezte, semmi köze ehhez a nőhöz. Lassan megfordult, hogy otthagyja. 
– Trish? – erőtlen hang volt, és csak egy ember szólította így. Patrisha megfordult. Julie meglepődve nézett rá. – Trish, te vagy az? 
– Nem – felelte neki a egy pillanatnyi csönd után a nő és közelebb lépett hozzá. – Nem Trish vagyok. 
– Istenem – Julie zavarodottan nézett rá – én teljesen azt hittem, hogy a lányom áll itt. Rá emlékeztet.
– Azért jöttem, hogy elmondjam, a lánya már nem él. Évekkel ezelőtt elhunyt – mondta Patrisha, és nem hazudott. Az a kislány, aki régen volt, valóban meghalt már. 
Nézte, hogy Julie arca összerándul a fájdalomtól. 
– Olyan rossz anyja voltam – motyogta maga elé üres tekintettel. 
Patrisha lassan sarkon fordult és elhagyta a szobát. Sietett, hogy minél távolabb kerüljön Julie-tól és egyúttal közelebb a lányához, a férjéhez. Oda, ahová tartozik és ahol igazán szeretik.