Az öltönyös nem viselte valami jól ezt a hírt. Szűkölő hangot adott ki magából. 
- Az istenit - fakadt ki - meddig leszünk idebent bezárva? Ráadásul egy hullával! 

- Nyugi haver - mondta Roy és felegyenesedett - a halottak nem bántanak. 
- De mitől halt meg? 
- Franc tudja - Roy vállat vont a sötétben. Mi ő, orvos? 
Kis ideig mindannyian csendben voltak, Roy hallotta a lélegzetvételüket. Egy pillanatra valóban elgondolkodott azon, amit az öltönyös kérdezett. A nő alig lehetett huszonöt éves. Az emberek ritkán szoktak ilyen fiatalon csak úgy ukmukfukk kimúlni. Aztán még valami eszébe jutott, Fitosra, az akkori nője kutyájára gondolt és arra, amit vele tett. Tavaly nyáron történt. Fitos egy kis fehér, idegesítő szőrgombóc volt, folyton vonyított vagy ugatott, mikor mihez volt kedve. Egyik éjjel kettesben maradt vele, mert a csaja átment a szomszéd városba az anyjához. Az a dög meg megállás nélkül üvöltött. Roy agya ugyanígy, mint most, elborult, szemei előtt kis apró szikrák pattogtak. Aztán csak arra eszmélt, hogy ott térdel az eb teteme felett és bámulja. Nehezen jött rá, mi történt, de végül arra jutott, hogy megfojtotta a kutyát. 
Megborzongott az emlék hatására. Lehet, hogy most is ez történt, és ő nyírta ki a csajt. 
- Szent Isten - gondolta és tágra nyílt szemekkel meredt a vaksötétbe, az agya pedig hasztalan próbálta felidézni, mi történt pár perccel ezelőtt. 
Valaki felnyögött mellette, majd olyan zajt hallott, mint amikor egy nagyobb tárgy a padlóra zuhan. Valami a cipőjéhez ütődött. 
- Mi történt? - kérdezte Roy. Senki sem felelt. - Mi a szar volt ez? 
Leguggolt és oda nyúlt, ahol az imént az ütést érezte. A cipője orránál egy ember fejét tapogatta ki. Borosta! Gyorsan rájött, hogy az öltönyös fekszik előtte. A nyakához nyomta a mutatóujját, de nem érezte a verőér lüktetését. 
- Hé, mi a franc…? - a félelem csírája rohamos tempóban dagadt rettegéssé, ahogy tudatosult benne, mi történt. 
Az öreg professzor! Csakis ő ölhette meg  a nőt és az öltönyöst!
- Miért tette? - kérdezte végül.
Mintha egyedül lett volna. Az idős férfi nem méltatta őt válaszra. 
Roy lehajtott fejjel guggolt a két holttest felett. Tudta, hogy ő lesz a következő. Sejtése sem volt, hogy miféle módszert alkalmazott a vénember, és hogy hogyan láthatta őket a sötétben, így nem tudta, mire számítson. 
- Hé - mondta - tudom, hogy én leszek a következő. 
Semmi válasz. Érezte, hogy mindjárt elpattannak az idegei, a félelem nehéz súlyként telepedett a gyomrára.Valami mozdult a sötétben. Nem látta, de halk neszt hallott, majd egy pillanatra szúrást érzett a nyakán. Odakapott. Nem volt ott semmi. 
Szólni akart, de jeges rémülettel tapasztalta, hogy nem jön ki hang a torkán. Minden izma fájdalmas, merev görcsbe rándult, majd arccal előrebukott. 

A professzor két gombnyomással megszüntette a lift elakadását. A világítás zümmögve visszakapcsolt, ő pedig levette az éjjellátó szemüveget, a köpenye zsebébe gyűrte és szemügyre vette a holttesteket. Semmilyen külső elváltozást nem látott rajtuk. Megnyomta a gombot a panelen és felment a huszonötödik emeletre. Ott kiszállt és visszaküldte a liftet az utasaival együtt a földszintre. 
Jókedvűen fütyörészett, miközben visszatért a laboratóriumába.Leült az asztalához és hozzáírta az új szer kísérleti jegyzeteihez: "Humán alanyon sikeresen tesztelve." 
Végre beért a hosszú évek áldozatos munkájának gyümölcse; sikerült létrehoznia azt a kémiai elegyet, amely a világon a leggyorsabban öl, és soha nem fogják tudni kimutatni a szervezetből. Az alvilág imádni fogja. 
Hatvannégy éves volt, holnaptól pedig végre rohadt gazdag lesz. Elmehet arra a világkörüli útra, amire mindig is vágyott. 
Elégedetten hátradőlt és lehunyta a szemét. Látta magát a Bahamákon, szinte érezte a sós levegő illatát és a napfény simogatását. Ajtócsapódás zaja zökkentette ki az álmodozásból és felpattant a szemhéja. 
Először azt hitte, hogy hallucinál. Az a fickó állt előtte, akinek utoljára adta be a szert. A professzor kettőt pislogott, hátha eltűnik a látomás. Mintha egy jeges kéz markolta volna meg a szívét. Nem halt meg - gondolta hitetlenkedve - ez képtelenség! Hiszen a világ legtökéletesebb, leggyorsabban ölő mérgét fecskendeztem belé! 
A férfi közelebb lépett hozzá, és a professzor látta, hogy egy szerszám van a kezében. 
- Újra meg kell vizsgálnom a készítményt - futott át a professzor agyán. 
A férfi a feje fölé emelte a fémesen csillogó tárgyat és lesújtott rá. Újra és újra lecsapott, majd egy percig csak bámulta a holttestet, aztán megrázkódott és sarkon fordult. A lépcsőn ment le. Nem vágyott vissza a hullák társaságába.
Mikor ezelőtt tíz perccel a liftben magához tért, fájdalmas izomlázat érzett. Meglátta a holttesteket és rögtön eszébe jutott, hogy mi történt. Felrémlett neki a tűszúrás érzése a nyakában. Dühös lett, amikor rádöbbent, hogy az öreg meg akarta ölni. Újra a jól ismert köd ereszkedett az agyára és szikrák táncoltak a szeme előtt. Kinyitotta a szerszámosládáját és kivette a legnagyobb csőfogót. Képtelen volt felidézni, hogyan jutott el a laboratóriumba, már csak a professzor szétroncsolódott fejére emlékezett.  
Azt viszont Ő maga sem tudta, hogyan élte túl, amit a másik kettő nem. Egy tippje volt, az pedig az állandó gyógyszere, amit szedett. Talán az akadályozta meg a szer teljes felszívódását, amit a professzor belé nyomott. 
Mostanra a tudata teljesen kitisztult és emeletről-emeletre lefelé haladva már azon töprengett, hogy megint nézhet új állás után. Nincs sz erencséje ezekkel a munkahelyekkel…