A télikert volt a legnyugodtabb pontja a háznak. Hugo a kedvenc foteljában ülve olvasott. Hallotta, hogy Mabel mosogat; halkan csörrentek az edények, de ez nem zavarta őt szokásos szombat délutáni pihenésében.
Hugo mélyen tisztelte a feleségét. Mabel világéletében csendes, halk szavú asszony volt, házasságuk negyven esztendeje alatt egyetlen hangos szót sem váltottak. Szép életük volt együtt; Mabel három lánygyermeket szült neki, de csupán csak kettőt neveltek fel, a középső gyermektől korán, három éves korában el kellett búcsúzniuk. A két

másik lányuk pedig már felnőtt és régen kirepült a fészekből.
Hugo szerette az életét. Mióta nyugdíjba ment a könyvelőirodából, csendesen éldegéltek Mabellel; az asszony minden nap finom ebédet főzött és szinte nem telt el úgy a délutáni teázás, hogy ne lett volna frissen sült kalács, lepény vagy egyéb finomság az asztalon. Ma különösen jól érezte magát, mert Mabel a kedvencét készítette, és már előre fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy az ötórai tea mellett milyen sütemény fog díszelegni. Talán muffin. Azt nagyon szereti. Összefutott a nyál a szájában. Felpillantott a régi kakukkos órára. Még csak fél hármat mutatott. Hugo nagyot sóhajtva a könyvébe temetkezett. Az eddigi verőfényes napsütés, ami az ablakon keresztül átmelegítette Hugo kockás pokróccal betakart lábait, váratlanul eltűnt. Homlokát összeráncolva nézett ki könyve felett az ablakon. A szemüvege egészen az orra hegyéig csúszott. Halkan felmordult. Nem szerette az efféle időjárást, mindig azt a bizonyos estét juttatta az eszébe. Próbálta elhessegetni a kellemetlen gondolatokat. Az égen hatalmas, sötétlila felhők gyülekeztek. A szél feltámadt, a rododendronbokor levelei vad táncba kezdtek. Egy papírdarabot görgetett el a szél a télikert előtt. Hugo követte a tekintetével, míg el nem tűnt az egyik cserje mögött. Villám hasította ketté cikcakkosan az októberi égboltot, egy pillanatra élesen megvilágítva Hugo arcát, aztán valahonnan messziről dörgés hallatszott, majd esőcseppek kezdték ütemesen verni az ablaküveget. Néhány másodpercig figyelte a leguruló cseppeket, végül visszafordult a könyvéhez. A betűk azonban összefolytak a szeme előtt. Pislogott párat, aztán levette szemüvegét és a kis asztalkán lévő kosárkába nyúlt, melyben Mabel a varrókészletét tartotta. Kivett belőle egy puha textildarabkát és megtörölgette a lencséket. Amikor visszatette az orrára a szemüveget, a szeme sarkából látta, hogy valami megmozdul a polcon.